A drámatanár

írta: Lipták Ildikó 

A drámatanár, azaz a dráma eszközeit alkalmazó tanár

Fontosnak tartjuk, hogy mindenekelőtt megkülönböztessük a drámát mint az irodalom harmadik műnemét és hozzá kapcsolódóan a színházi-színpadi létezéssel kapcsolatos tevékenységeket tanító tanárt a drámapedagógia eszközeit alkalmazó tanártól.

A pedagógusközösségekben általában azokat a tanítókat-tanárokat tekintik és fogadják el drámatanárnak, akik az iskolai ünnepélyeket ellátják irodalmi műsorral, akik az iskola ügyeletes szavalóit felkészítik a versenyekre, tehát látható produktumot hoznak létre. Holott – hazánkban – közel másfél évtizede „hódít” a dramatikus eszközöknek az oktatás és nevelés szolgálatába állított módszertana, amely nem csak a színjátszás iránt fogékony és arra alkalmas tanulórétegeket szolgálja ki, hanem minden pedagógus és tanuló számára hatékony technikákat kínál a játékon keresztül megvalósított tanításhoz-tanuláshoz. Az alábbiakban a drámatanár és/vagy a drámát alkalmazó tanár kifejezések alatt tehát nem a színjátszással foglalkozó pedagógusokat értjük.

Tehát a drámapedagógia eszközeit alkalmazó tanárral – mint pl. e 60 órás kurzus résztvevőivel szemben – nem támasztunk olyan követelményeket, amelyekkel csak azoknak a pedagógusoknak „kell” rendelkezniük, akik vonzódnak a színpadi munka iránt. A cél az, hogy minél több tanító és tanár váljék alkalmassá arra, hogy játékon, szerepjátékon keresztül is képes legyen tanulási tartalmak közvetítésére.

Mit kell tudnia a drámát alkalmazó tanárnak?

„A jó drámatanár olvasott, és nemcsak szakmailag az (drámakönyvek, újságok és cikkek iránt érdeklődve), hanem építhet a jó irodalom széles körű ismeretére. Ez utóbbiba – saját kedvencei mellett – bele kell, hogy tartozzanak a gyermek- és ifjúsági regények, novellák, a mítoszok, legendák, tündér- és népmesék, mindenfajta vallás ’bibliai’ történetei, s az emberiség története, pozitív és negatív hőseivel együtt. Az is fontos, hogy ismerje a kortárs irodalmat, a tévé- és mozifilmeket, újságokat, képregényeket olvasson, kiállításokat nézzen, hogy kiismerje magát a világban és iskolán kívüli szűkebb környezetében. Ez a háttér minden tanár esetében kívánatos, azonban a drámatanárnak elengedhetetlen, mert a felsoroltak a tanórai-osztálytermi ötletek forrásai lehetnek” (Morgan-Saxton, 1989¹).

A fenti idézet Norah Morgan és Juliana Saxton kanadai szerzőpáros drámapedagógiával foglalkozó szakkönyvéből származik. Eszerint a drámatanárnak tudnia kellene egy sor olyan dolgot, ami – véleményünk szerint – általában egy pedagógustól elvárható. Naprakésznek kell lennie a gyerekeket érintő és érdeklő aktuális témákban.

Egyes pedagóguskörökben meglehetősen népszerő a tömegkultúra termékeit válogatás nélkül elítélő és elutasító viselkedés. Persze mindenkinek joga van a saját értékrendje szerint élni, egy pedagógustól mégis elvárható, hogy vegye a fáradságot és utánajárjon a gyerekek által kedvelt, körükben divatos műsoroknak, olvasmányoknak, tevékenységeknek (ez gyakran valóban igen fáradságos!).

A sorból tehát talán nem lógna ki, hogy legyen járatos (hangsúlyozom, nem kell, hogy mélyreható ismeretekkel bírjon) a média és a tömegkultúra nagy hatású megnyilvánulásaiban. Egy drámatanár ugyanis nem engedheti meg magának azt, hogy ha a gyerekek a valóság-show-nak nevezett műsorokból, szappanoperákból merítenek ötleteket, azt ő ne tudja „elhelyezni”.

Nem véletlen, hogy nem említenek a drámatanártól elvárható tudásanyagban olyan képességeket, amelyek a jó színészi képességekre vagy rendezői tehetségre utalnak. Ezek ugyanis – bár támogathatják a dramatikus tevékenységet – közel sem nélkülözhetetlenek a drámát alkalmazó tanár munkájában.

A drámatanár mint partner

A drámát alkalmazó tanárnak valóban képesnek kell lennie arra, hogy tanítványaival partneri viszonyt alakítson ki. És ezt semmiképpen sem kell összekeverni a „bratyizással” vagy a „haverkodással”. A partneri viszony azt jelenti, hogy elfogadjuk, minden ember (így a gyerekek is) rendelkeznek olyan élettapasztalatokkal, a különböző emberi megnyilvánulásokkal kapcsolatos véleménnyel, amelyekben éppoly érvényes igazságok vannak, mint a mi felnőtt és egyéni vonásaink által meghatározott véleményünk és igazságunk. Mindezzel együtt lehetőséget biztosítunk mind a tanulóknak mind pedig magunknak arra, hogy a tanulás folyamatában ezek a vélemények, attitűdök megváltozhassanak, fejlődhessenek a megértésben történő változás során.

A drámatanár mint „színész”

A tanár a dramatikus tevékenységek során sokféle módon irányíthatja a tanulási folyamatot. Ezek közül az egyik, hogy szerepbe lépésével befolyásolja a történet menetét illetve a tanulók szerepben végzett munkáját. Ez nem azonos a színész munkájával és nem azonos szintő a gyerekek szerepjátékával sem: a szerepet játszó tanár játék közben is tanár, aki mindvégig szem előtt tartja kitőzött célját. Tevékenysége a színész munkájához már csak azért sem hasonlítható, mert a tanárnak nem kell törekednie az eljátszott szereppel való azonosulásra és/vagy a figura hiteles fizikai megjelenítésére. Nem a figura eljátszásának mikéntje, hanem a problémák megoldásának hogyanja az, amit szem előtt kell tartania.

Mindemellett természetesen – ha ennek szükségét látja – szerepjátékát segítheti különböző színházi eszközök (pl. jelmez vagy kellék) alkalmazásával. A témáról részletesebben lásd segédletünkben Mészáros Beáta A tanári szerepjáték c. írását.

A drámatanár eljátszhat negatív mintát?

Vannak olyan pedagógiai irányzatok, amelyek szerint a tanárnak minden helyzetben úgy kell viselkednie, ahogyan azt a diákoktól is elvárja; nevelési szituációtól és módszerektől függetlenül viselkedési mintát nyújt a gyerekeknek, ezért még a drámajátékban sem engedheti meg magának, hogy egy negatív figurát vagy helyzetmegoldást játsszon el. A drámapedagógia eszközeit használó tanárok többsége hamar belátja, hogy ezzel a gondolkodásmóddal bátran szakíthat, mert bizonyos negatív minták elemzése, tanulmányozása úgy valósulhat meg, hogy egyes elemeit meg kell jelenítenünk a nem feltétlenül pozitív helyzetmegoldásoknak is. Ez nem azonos azzal, hogy begyakoroljuk és rögzítjük e mintákat, sőt nagyon is körültekintőknek kell lennünk azzal kapcsolatban, hogy milyen mélységekig „megyünk el” e játékokban, és hogyan kezeljük azokat.

Azok a drámatanárok, akik tartják magukat a csak pozitív helyzetmegoldások eljátszásához és a gyerekeket is arra biztatják, hogy csak azt játsszák el, hogyan helyes, hogyan szép, kedves, emberséges stb., azok számíthatnak arra, hogy hiteltelen és álságos szituációk során keresztül azt a magatartást erősítik meg, amiről a gyerekek is tudják, hogy „ezt várja tőlünk a felnőtt társadalom, ezt kell mondanunk, és úgy kell tennünk, mintha ezt gondolnánk”.

Ez a szemlélet abból a (téves) feltételezésből ered, hogy a gyerekek nem tudják megkülönböztetni a valóságot és a fikciót, holott ez a képességük már nagyon korán kialakul: már egészen kisgyermekkorban képesek erre, sőt, az iskoláskor környékére a kettős tudat (Mérei F.)¹ – egészséges gyerekeknél – már olyan biztonsággal működik, hogy a mesei (vagy képzeletbeli) és a valóságos világot tudatosan is képesek megkülönböztetni. Korábban sem valószínű, hogy megeszik a homoktortát (ha mégis, akkor azt inkább az anyaggal szembeni kíváncsiságból teszik), de azt sem várják el, hogy az anyuka vagy az óvó néni igazából is megkóstolja a „főztjüket”. Sőt, kimondottan zavaró és egyben zavarba ejtő a gyerekek számára, ha a tanár a drámaórán a fiktív világot reális elemekkel zavarja össze. Például nem tanácsos – pusztán a „hihetőség” kedvéért – azt mondani a gyerekeknek, hogy az utcán találtam egy táskát, gyertek, vizsgáljuk meg és találjuk ki, hogy milyen ember lehetett a gazdája…” Ennél sokkal jobb az egyenes út, amelyhez hozzátartozik, hogy a játék világát megkülönböztetjük a valóságostól: „A mai óránk egy érdekes emberről szól, nézzétek, ez a táska lehetne az övé. Akarjátok megnézni, hogy milyen tárgyak veszik körül a főszereplőnket?”

Vannak olyan figurák, amelyek eljátszását határozottan ajánlott a tanárnak vállalnia, pl. a csoporttal szembenálló, az ellenség vagy az áldozat szerepköre, amelyekkel kapcsolatban félő, hogy a fikció sem „védi meg” eléggé azt a tanulót, aki esetleg a hétköznapi helyzetével azonos státuszú szerepkörben jelenne meg a játékban.

A tanár időnként azért vállal negatív szerepet, mert éppen olyan magatartásformát kíván felmutatni a tanulóknak, amellyel provokálja a játszókat avégett, hogy határolják el magukat attól (ld. segédletünkben Kaposi L. írását: A tanár szerepben, szereptípusok, az ördög ügyvédje).

Néhány pedagógus nagyon fél a drámai helyzetekben a valóságközeli nyelviségtől. Például egy banda hétköznapjait eljátszva a gyerekek felhasználhatják a játék kínálta szituációt úgy is, hogy a bandákkal kapcsolatos sztereotípiáikat (vagy alapos tudásukat) a nyelvhasználattal is megjelenítik. Ilyen esetekben például indokolt, hogy megengedjük a szleng, az argó használatát (ráadásul tanulhatunk a gyerekektől egy csomó érdekes kifejezést), de be kell avatkoznunk annak érdekében, hogy ne használjanak a játszók nyomdafestéket és tantermi körülményeket nem tőrő kifejezéseket. Izgalmas lehet például olyan szabályok beiktatása, amelyek a gyerekeket is izgalmas nyelvi leleményekre késztetik a trágár kifejezések elkerülése érdekében. A tanár – ez ügyben is – nagyon sokat tehet szerepjátékával.

A drámatanár nem lehet a tudás birtokosa?

„Akkor hogyan fogják biztonságban érezni magukat a tanulók, és mitől fognak tisztelni engem?” Kérdés: vajon mi, felnőttek, kit tekintünk bölcsnek? Azt, aki már tudja magáról, hogy milyen keveset tud a világról és milyen sokféle igazság létezik, vagy azt, aki azt gondolja, hogy minden tudást megszerzett, és az ő számára nem lehet újat mondani?

A drámát alkalmazó tanár is nagyon sok biztos tudással megy be az órájára. Tudja, hogy miről szeretne tanítani vagy inkább együtt tanulni a gyerekekkel, és arról is határozott elképzelései vannak, hogy ehhez milyen formákat fog felkínálni. A dramatikus tevékenységek során a tanulókat sokkal inkább elbizonytalaníthatja az, ha a tanár úgy tesz, mintha érdekelné a tanulók véleménye, de közben komoly erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy az ő erkölcsi normáit fogadja el mindenki – fenntartások nélkül.

A tanulás folyamatában a szerepjátékot, a történeteket tehát nem arra használja a drámatanár, hogy élettapasztalatait a drámán keresztül tanítsa meg a gyerekeknek, hanem, hogy bizonyos nehéz (pl. erkölcsi és/vagy szociális tartalmú) kérdésekben közösen keressék meg a sokféle igazságot, amit a téma kínál.

Hogyan viselkedjen a drámát tanító tanár? Mire ügyeljen különösen a játék során?

A gyerekek tudnak játszani. Bizonyos életkorig, bizonyos játékokat. A dráma eszközeit alkalmazó tanárnak az egyik fontos feladata, hogy a szabály- és szerepjátékos formákat (újra) megtanítsa tanítványainak. E természetes úton elsajátított „tudás” ugyanis gondozás nélkül igencsak megkophat.

A tanítás egyik útja, ha a játékon keresztül a pedagógus is együtt tanul a gyerekekkel. Valószínűleg nem szükséges túl nagy „feneket keríteni” annak, hogy „játszani fogunk”. Kisebb gyerekeknél bátran követhetjük a „játék, játszunk” szóhasználatot, serdülőknél – különösen a drámajáték bevezetésének szakaszában – érdemes „felnőttesebb” tevékenységekre utaló terminológiát is használnunk. Pl. „Mai óránkon egy érdekes lány történetével foglalkozunk. Arra gondoltam, hogy a megszokottól eltérő módszerekkel is megpróbálhatnánk feldolgozni ezt a témát. Mit szóltok hozzá?” (A tevékenységgel kapcsolatos óvatos nyelvhasználatot csak azon tanulóknál gondolom követendőnek, akikben valamiért negatív felhanggal bír az, ha játszani hívják őket.) Olyan osztályokban, ahol hátrányos helyzetű tanulók integrációja a fő cél, az egyik legnehezebb feladat az, hogy a tanár megtalálja az optimális arányt a hátrányos és a „normál” helyzetű gyerekek tevékenykedtetésében.

Nyilvánvaló, hogy a nehezebb sorsú gyerekek számára nem jó, ha gyakran tapasztalják, hogy tanáraik felhívják a többi gyerek figyelmét arra, hogy rájuk különösen figyeljenek oda, ugyanakkor nem is tekinthetünk el attól, hogy külön figyelmet szenteljünk az ő bevonásukra.

Páros játékoknál például a tanárnak mindig tudnia kell, hogy pontosan hány gyerek van jelen az osztályban. Páratlan létszám esetén „időben” jeleznie kell, hogy ő is részt vesz a játékban, és nem szabad megvárnia, amíg egyedül marad az a gyerek, akiről sejthető, hogy őt a legkisebb valószínűséggel választják majd (ez minden periférián lévő gyerekre érvényes!). És mindezt (még egyszer!) úgy kell tennie, hogy sem szavakkal, sem gesztusaival nem támasztja alá, hanem csak mint „természetes” dolgot kezeli. Az ilyen típusú játékoknál arra is oda kell figyelnünk, hogy ne túl korán, ne erőszakoltan „nyúljunk bele” a párválasztás szabadságába, mert ezzel komoly ellenállást válthatunk ki.

Kiscsoportos munka esetén hasonlóan érdemes eljárni, de (amellett, hogy időnként ajánlatos a szimpátia alapján létrejövő csoportok létrehozását is megengednünk), esetenként el kell fogadtatnunk a gyerekekkel, hogy a csoportalakítást bízhatjuk a véletlenre is. (Pl. „Biztos többen is vannak, akik legszívesebben a legjobb barátjukkal játszanának együtt a következő játékban, de számomra most fontos, hogy a csoportalakítást bízzuk a véletlenre. Ezért kérlek benneteket, hogy a csoportok létrejöttekor ne nyilvánítsatok véleményt azzal kapcsolatban, hogy kivel szerettetek volna vagy nem szerettetek volna lenni, hanem fogadjátok el a csoportokat úgy, ahogy a sors hozza!”)

Törekedjünk arra, hogy olyan gyakorlatnál, amit bemutatunk a csoportnak (pl. sziámi, tükörjátékok), időnként a hátrányos helyzetű gyereket is kérjük fel bemutató segítségnek. Ezeknél még arra is figyeljünk, hogy ezt olyan játékoknál tegyük, amelyeknél várhatóan sikeres lesz az „előjátszás”.

Mindig legyenek olyan játékok, feladatok a tarsolyunkban, amelyben a hátrányos helyzetű gyerekeknek is lehet sikerélményük!

A drámát alkalmazó tanárnak tehát rugalmasnak kell lennie mind önmagával, mind pedig a tanulókkal szemben. Ezenkívül nyitottnak kell lennie azokra a (kooperatív) technikákra, amelyeket a több évtizedes múltra visszatekintő drámapedagógia (is) a magáénak vall.

DRÁMAPEDAGÓGIA A HÁTRÁNYOS HELYZETŰ TANULÓK INTEGRÁLT NEVELÉSÉNEK SZOLGÁLATÁBAN

forrás: old.wekerle.gov.hu/download.php?doc_id=2025